SZENTMÁRTONI JÁNOS
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
„Görgeted tovább”
Lackfi János, Öt seb, Belvárosi, 2000; Elképzelhető, Nagyvilág, 2001.
Lackfi János hiperérzékeny költőnk. Ez önmagában talán még nem meglepő, de Lackfi mintha egy nyílt idegtest volna, amely rögtön és közvetlenül érzékel mindent a külvilágból. Sokszor nem is értem, hogyan képes ily teherrel együtt élni. Ráadásul ötgyermekes családapa, tanárember és műfordító is egyben. Mind-mind olyan „foglalkozás”, amely különös koncentrációt igényel. Egyetlen magyarázat van e talányra: hogy mindezt természetében és természetesen éli meg. Segíti ebben költői és istenhite.
Homokóra karcsú
nyaka vagyunk a távlat
hozzánk szűkül hogy képesek
legyünk befogadni szemenként
átpergetni s ez mégis kevés
Feszít a máshol
máshogyan mást
ígérete vágya
az itt a most az így
többre jogosít
mint pusztán önmagára
(Szent Ágoston legendája).
Ezt az idézetet – amely az Öt seb című kötetben olvasható – hadd szembesítsem Lackfi újabb könyvének, az Elképzelhetőnek szerzői fülszövegével: „Egy szem mazsola, egy pár kínai gyártmányú zokni, egy csepp vörösbor, az elmosogatott poharak vagy egy darabka töpörtyű joggal igénylik, hogy apró lényükben megtaláljuk a világ egy-egy sűrűsödési pontját.”
E szembesítés csak látszólagos ellentmondást rejt magában. Nagyon is hasonló, azonos gondolatok ölelkeznek itt össze – melyek Lackfi János mentalitásának, életmódjának, világfelfogásának alapjait nyújtják. Olyan ember, aki egy gombostűfejben a Földet látja, a Földben pedig egy gombostűfejet lát – de ami az igazán lényeges ebben: hogy egyszerre. Az ő képzetrendszerében minden relatív, ugyanakkor minden mindennel összefügg. E kapcsolat-pókhálónak fölfejtésére vállalkozik verseiben. Nem tudálékos oktondisággal, hanem egy olyasfajta meditatív alap-hozzállással, amely egyszerre befogadja s eltávolítja a dolgokat. Ennek a folyamatnak éppen örökmozgásában van igazi ereje: hogy soha nem statikusan kezeli a tárgyakban, érintésekben megnyilatkozó világot, hanem forgásában – s ha kellőképpen fölpörgeti, egyszerre látja szép és romlott oldalát. Megmártózik benne, majd kiemelkedik, de sokáig érzi még bőrén a vízcseppeket.
Lackfi egyszer úgy nyilatkozott valahol magáról mint költőről, hogy a versírás után kilép a költeményből, magára hagyja, élje a külön életét – ő pedig megy tovább, más és új élmény vonzásába kerül. Azt hiszem, nincs egyedül ezzel, de hogy mindez úgy történjék, hogy rögtön a már magára hagyott versben is tetten érhető legyen… Maga a gondolat is foglalkoztatja, melyet igen gyakran transzcendens síkon fejt ki, leheletfinom képiséggel:
A mezőn két egyforma fa
egy fekete és egy fehér
egymásra hajtja ágait
egyik árnyék másik a fény
egyikük a másik ruhája
de melyikük nem tudni már
ha kihúzzák a fát alóla
a hó törékeny szerkezete
tán önmagában is megáll
– vagy:
Sarum hóval lesz tele
csuhámon is besüvít
szemembe megy szájamba hull
orromba fúj nyakamba olvad
Megyek talán addig megyek
míg sarumból ki nem szorít
míg a ruhám meg nem telik
míg már nem én ő megy tovább
(Szent Ferenc legendája)
Lackfi szereti a havat – számára (is) a tisztaságot, a szűziséget, a megváltás anyagi megnyilvánulását jelentheti. De nem elmélkedik rajta, hanem láttatja. Mindkét idézet esetében földi ittlétünk szimbólumává emeli: miután a lélek visszatér, a test pedig elkopik, a hó, mint életünkről egy csendes égi üzenet, itt marad, hogy kitöltse hiányunk űrét. Hogy jelentést adjon földi köreinkről a nemléttel szemben. Nem harsány eszközökkel, zajjal – csak finoman, átrezegve a levegőt, mint egy távoli Chopin-keringő.
A látszólag élettelen dolgok életre keltésének amúgy is mestere ő. Módszere nem abszurd, és szürreálisnak is csak annyira mondható, amennyire szürreális például egy ruhátlan karfa árnyéka egy hosszú, félhomályba bújt előszoba legtávolabbi sarkában, mely adott esetben a golgotai keresztet eleveníti meg képzeletünkben. Az ő antropomorfizált tárgyainak mozgásba lendülésében, váratlan cselekedeteiben épp az a legnagyszerűbb, hogy mindig vagy egy adott – rögtön misztikusnak érzett – esemény a kiváltója, vagy az emberi kreativitás, fantázia, amely azonban ugyanúgy soha nem rugaszkodik messzire tárgyától, annak természetes bűvkörén belül teremti meg szinte valamennyi érzékszervünkre ható emberi mitológiáját. A gyermek tud így látni. És a fogatlan bölcs, aki hegyek közt él egy faházban, és barátságos démonokkal népesíti be magányát.
A hatást néhol úgy éri el, hogy az utolsó pillanatig izgató bizonytalanságban hagyja olvasóját, mint például a következő két idézetben:
Ha körbenézek
ezernyi mozdulatban
látom felvillanni őt
ahogyan valaki
oldalra billenti a fejét
előreejti vagy
kihúzza vállait
érinti homlokát
Ezer szilánkból
naponta újra
összeáll ő a kancsó
(Szent Ágoston legendája)
Ma ébredéskor
könnyű köpenyben
töprengő gerincű
madárvállcsontú
valaki állt szobámban
háttal nekem
Elbillentett fejjel az
ablakon nézett kifelé
széttárta karjait
az ablakkeretben
megfogódzkodott
ruhája kiürült
a kapaszkodó mozdulatban
azóta ott lóg a függöny
(Szent Margit legendája)
– néhol pedig úgy, hogy már az elején magától értetődő módon elárulja, pontosan miről van szó, melynek épp megkérdőjelezhetetlenségében van igazi bája és misztikus ereje:
A viszketős gyapjútakaró
alatt még hallom
a körtefa kinn
sokáig matat a sötétben
körtéit el-elejti
zizegve
tapogatózik utánuk a fűben
(Szent Margit legendája)
Az eddigi idézetekből nyilván kiderült, miről „szól” Lackfi János Öt seb című verseskötete. Öt szent ember lelki ábrázolása a végső megvilágosodás előtti pillanatig. S ez nagyon fontos, hogy a könyv erénye abban is áll, hogy időben elejti a szálakat. Nem elvarrja, csak ott hagyja lebegni a levegőben – de nem is folytatja, nem szövi tovább a bizonytalan szövetébe, hisz az költőileg „használhatatlan” volna. Az eszmélés belső állomásain kíséri végig a szenteket, amely legalább olyan kifinomult és intenzív, mint a gyermeké. Csak míg a gyermek az emberi külvilágra döbben rá lépésről lépésre egy folyamatosan fogyó-halványodó tudattalan őstudás birtokában – addig a bölcsesség útjára lépő ember a már elfelejtett de mozdulatainkat is átható felsőbb világ ízeit, szagát, érintését ismeri fel újra minden természeti jelenségben, tárgyban, cselekedetben.
Az öt versfüzér közül számomra a leglíraibb a Szent Ferenc legendája, a legfilozofikusabb Szent Pálé, a legemberibb Szent Antalé, a legvallásosabb Szent Ágostoné és a legégibb pedig Szent Margité. Természetesen az ilyen jellegű szétszálazásoknak az égvilágon semmi értelme; csak impulzusokat rögzítettem. Mert a legmegkapóbb éppen az ezekben a lelki szikrákból felépülő belső történetekben, hogy egyetlen ember írta őket (még 1996-ban), és úgy, hogy e közismert legendák krónikák-jegyezte eseményeinek, élményeinek ágrajzán Lackfi János küzdelmeinek, békét keresésének lombja terebélyesedik. Szinte átüt a papíron. Felismerhetőek személyes tárgyai, költői meglátásai.
Ezek a történetek át- és átszövik egymás lényegét, az embert mint olyat állítva elénk teljes meztelenségében, aki mindent önmaga értékében és szépségében csodál, s találja meg vele lelki összhangját, nem küzdelem-mentesen, hisz anélkül eredménytelen volna, de a vívódás hamis izzadságszagát kikerülve. Mindez úgy „kivitelezhető”, ha a legapróbb jelekre is odafigyel, és vagy átadja magát nekik, vagy hagyja, hogy áthassák őt megtisztító energiájukkal:
Bosszantóim egyike tiltott
tárgyat tükröt tartott
elém ma
Mindig szerettem volna
ilyen vonások nélküli arcot
mintha elmosódva
az idő fölé hajolna
(Szent Margit legendája).
*
Izgalmas (és csak első hallásra profán) kihívás volna az Öt seb szentjeit egybevetni az Elképzelhető című verseskötet Tizennégy telített magány csonka szonett-koszorújának figuráival. Ez a ciklus mintha ugyanúgy látszólag a lét peremén tapogatózás formáival írná körbe ugyanazt a belső utat, amit magunkban megtenni kényszerülünk, hogy megértsünk végre valami fontosat saját életünk lényegéből. Ugyanúgy a magány az uralkodó hangulat és létforma itt is, hiszen az eredendő ’egyedülségünkben’ vagyunk csak képesek intenzíven és őszintén átélni önmagunk – s a kívülálló is így láthat meg minket a legpontosabban, amikor félrerakjuk kellékeinket és díszleteinket, s csak állunk azon küzdelmeinkre, problémáinkra lecsupaszítva, melyek közösek valamennyiünkben. Amikor emberi korlátjainkra rádöbbenünk, de sorsunkban befejezhetetlenül folytatódnak a dolgok, s már azzá válunk, amit csinálunk; foglalkozásunk, hivatásunk áldozatai vagy fölkent papjai leszünk – és sebet ütünk már puszta jelenlétünkkel is a világ és Isten testén, ahogyan szentjeink. A különbség „csupán” a szintekben van. Az azonosság pedig a szolgálatban. S annál drámaibb, minél észrevétlenebb ez a szolgálat. Mert annál jobban magányra ítél.
Remekbeszabott portrék is egyben ezek a szonettek, melyek a már jól ismert Lackfis reflektor-beállításokkal világítják át alanyait, azok külső ismertetőjegyeinek plasztikus ábrázolásában láttatva a lelki tartalmakat: „Bicepszeidben két keménytojást / Főzött a néma harc” (A mészáros), „Akasztott testet himbál bőrhurok” (A buszsofőr), „…Benn a konok // Magányban, melynek bőrén nincs hasíték, / mélysárgán izzó égitest hevül. / Napfogyatkozás: kocsonyában ül // Egy vércseppecske, mely életet ígért” (A tojásárus).
Nem ismerek, nem olvastam kortárs fiatal költőt, aki oly fokon képes feloldódni a családi életben és a „szürke” hétköznapok apró csodáiban meglelni a harmóniát, mint Lackfi. Költői merészségnek is mondható volna ez a folyamat, hiszen lapos tudósítássá silányulhat az ilyen, de nála minden életre kel, játszani kezd, ünneppé teljesedik. Ebben segíti egy jó értelemben vett vallásos világnézet, amely dogma- és előítélet-mentes, s bár nem kritikátlan, de megingathatatlan hitté erősödik egyre inkább. Ez nem a könnyebbik út választása, nem menekülés – már csak azért sem, mert kételyek villái tűzdelik -, hanem egy olyan szellemi magatartás, amely ugyanúgy megvívja a maga egzisztencialista létharcait, ugyanakkor az emberi világnak valamennyi rezdülésére való rácsodálkozás, a gyermeki látásmód és a szeretet révén szimfóniává komponálja az élet különböző hívásait. Ennek érdekében nem riad vissza az eksztatikus hangulatoktól sem, sőt, mint aki örvénylő vízbe ugrik, s partot érve még percekig zihál a homokban, kettős boldogságot érez: a teljességét és a megmenekülését. Ahogy az Elképzelhető két – talán legkimagaslóbb – költeményében:
…ötfele széthajtott markomból kiszökik
a meleg s e botcsinálta antennán a négy világtáj minden adása bekúszik
vágópultokon hunyorog bennem többképernyősen a zűrzavar…
(Esteli karcsapások)
Akárha volnék dinamó és fejem a kerékre rábiccenne
szédültig forogva úgy látok most oly villamosan
És nők akik grépfrút-karikák mária-üvegén keresztül
nézik a reggelt és a boltban zöldalmát kefirt gyümölcslét akváriumot vesznek
csupa olyasmit amiben sok a víz
és az a férfi aki a balkonon melegített sóval töltött
zoknit szorít fülére égi mobiltelefonján beszélget a zümmögő kristályokba
zárt végtelennel
(Ők-lét)
Ennek a szinte mindent egyszerre érzékelő életmódnak gazdag és sokszínű foglalata tehát a legújabb verseskötet is, amely három év termését szedi lapjai közé az élet szőlejéből.
Első ciklusa (Múltbéli egerészés) meghatározó gyerekkori emlékeket elevenít fel – madártávlatból ugyan, de bizonyos részleteit újraélve, melyeknek íze, szaga, utólag felismert üzenete vagy utólagosan született jelentése mindmáig a költő sejtjeiben él. Elégikusság jellemzi, mely azonban egy cseppet sem érzelgős, sőt, az érett és itt-ott nekikeseredő férfihangba ’jó adag’ önirónia vegyül. Az egyik (költőileg is) legizgalmasabb, a laza forma ellenére is legkoncentráltabb pillanata ennek a múltbéli kalandozásnak az A helyhezkötésről Georges Perrosnak című, amelyben az emléktöredékek özönlő sorában a hazaszeretetről vall a költő pátoszmentesen, leheletfinoman villantva fel benne egy Szózat-reminiszcenciát is:
nem tudom tudod-e nálunk
mit jelent hogy laposság
hogy lábaink a végenincs tarlót tapossák
s a kifacsart és összegyűrt kukoricaszárak
s csak dönti valaki a kékfestő-tálat
s hogy fejedet boglyába fúrnád
legyen az urnád
s mint ki áttörte magát a föld túloldalára
széna-bajszot pöködsz hajadat rázva
boldogan hogy mégsem a túloldalon vagy
hisz csak itt lehet itt van odvad
csak itt pirulhat így a fény-aszalta
testen az almabőr s hátadra olvad
a nap gomolya-sajtja.
A Háztáj ciklus már a jelenben kalauzol, a férj, családapa, háztulajdonos hétköznapjaiban, aki éjszakánként verset ír vagy mások műveit fordítja. Szabó Lőrinc Lóci-verseinek drámaiságában is fellobbanó bájával és érintetlenségével rokon ez a világ, amit Lackfi gyermekei szemével képes életre kelteni, titokzatos mozgásba lendíteni annak játékait (Szobalovak), fontos részleteit teljességgé emelni az önfeledt hancúrozásokban (Ragasztott nevetés).
Az Utcabál jó ellenpontozása az otthon mikro-történéseinek. Itt az állandó és hömpölygő mozgás az uralkodó, amit meg-megszakít egy-egy újabb ironikus-őszinte önrajz (Fájdalommentesen), absztraháló metaforalánc (Híg levesben, Utcabál), a hétköznapi életnek a tudat terheit kis időre kikapcsoló, önfeledtségbe merülő l’art pour l’art pillanata (Szotyola). (Ez utóbbi vers egyébként az egyik gyöngyszeme a kötetnek.) De minden egyes opus a maga mikroszkopikus építkezésével az ember és a világ egészére kérdez és világít rá. Az együttélés és a magány tragédiáira és láthatatlan ünnepeire, a szüntelen nyüzsgésből mindig kiemelve egy részletet (alakot, eseményt). Ez a kockáról kockára filmszerűen változó-színesedő-gazdagodó közjáték időnként elkomorul, mikor a költőn úrrá lesz egyrészt tulajdon idegenség-érzete, másrészt az emberek lélekben-elszigeteltsége fölött érzett szomorúsága. Ez utóbbit a litániaszerű Jött-mentek című vers festi meg drámaian. De a végén újra fellobban a csoda, a maga jelentéktelennek tűnő, apró eseményében, mely rendhagyóságában is a valóságot és annak élettel telített pillanatát rögzíti – a folytatódás, a szépség, a költészet igézetét és ígéretét nyújtva, már csak azáltal is, hogy egy születő költemény erőterébe került, mely képkeretként fogja össze és konzerválja az idő falán:
beúsznak új formák színek
elmerülnek a régiek
perdül-fordul átalakul
e térdtől-nyakig-világ
ez a kép maga a pillanatnyiság
de szét nem hull sosem
a tökéletes műalkotás
egy férfi vállán ki aranyozott keretet
visz a délelőtti tömegben
(Kerettörténet).
A Fonák dalok a szakrálisban folytatják ezt az utazást. Az egész kötet alaphangjának és meghatározó szólamának azt az – Öt sebnél tárgyalt – ars poeticus ’homokóra-hasonlatot’ tartom, amelynek világszemlélete kimondva-kimondatlanul áthatja Lackfi János valamennyi versét: vagyis egyfajta megtisztulási folyamatot kísérhet végig az olvasó, mely a fölös terhektől való megszabadulás igényét sugározza minden szavával (Átmos, Zuglói elégia, Rádbízni magad, Láblengető). Lackfi istenképe legalább annyi intimitást szabadít fel a szeretet áramköreiből, mint a családjához, az utca emberéhez közeledései – és mindezt ugyanúgy a tárgyak és emlékek mozgássorán vetíti elénk, még az elmúlás misztériumának heroizmusát is takaréklángra fogva általa. Kétségbeesésében is visszafogott (Nyűgös imádság, Hármas), iróniájában is szolid (Kesztyű, Ilyen lettem, Táska-elégia).
A Kapcsok ciklus talán a legszínesebb tárháza e költői világ másik (már említett) alaptételének: hogy valahol a mélyben minden mindennel összefügg (Nyúlszem, Kényelmesen odébb, Két könyök). A Gumimaszkok pedig kortársak és elődök (Pázmány, Kosztolányi, Tóth Krisztina, Orbán János Dénes) szellemét idézik, vagy francia költők baráti kézfogásait elevenítik meg a papíron (Max Jacob, Pierre Reverdy, René Guy Gadou). Ám e maszkok csak kis ideig maradhatnak a költőn, mert bőre akaratlanul is leveti, levedli magáról őket, hisz gumiból vannak.
Ha már a szerepeknél tartunk, közhely, hogy az emberben számtalan én lakozik. Ebbe az idegileg gyengébb alkat beleőrül, az erősebb pedig művészetet teremt. Az eddigiek Lackfi én-sokaságáról is szóltak, ám nem beszéltünk még a két legnagyobb hangadóról, kik állandó harcban állnak egymással, s bár kiegészítői egymásnak, mégiscsak a különbözőségeikből csiholt szikrák táplálják leginkább Lackfi költészetének tüzét. A „kényelmes” sztoikus, akit nem igazán érdekelnek a világ hívságai, az eszeveszett rohanás és lökdösődés, csak elmélkedni szeret magányában, hogy idővel már csak távoli zongoraszóként hallgathassa fájdalmai zenéjét. A másik viszont örökös lemaradás-érzetében égve sürög-forog, intézkedik. Akármennyire is heves köztük sokszor a vita, egymás nélkül elhervadnának: amit az egyik kigondol, a másik véghezviszi. Rendkívül szellemesen vall róluk a költő, még kedélyesen meg is mosolyognánk őket, ha nem volnának annyira igazak:
Az egyiknek rovar-tekintetét foglyul ejtette a dohány
lassan szövődő pókhálója, bámul, mintha vidéki
kocsmapultnál (…) iszogat, sose részeg, csak
kissé könnybelábadt mindig a szeme (…)
A másik állandóan terveket szövöget, nagy pakli
feladandó levéllel a városba caplat, reggel ki-kilöttyenő
kávéval a kézben már idegesen bontogatja a postát…”
Egyetlen meggondolatlan szó elég ahhoz, hogy felszikrázzon köztük az ölremenő kergetőzés, amelynek a vége általában a következő:
a kövér szuszog, tajtékzik a másik, felkapja az épp
keze ügyébe eső klumpát, és elhajítja
Csattan az ajtó, szemhéjam felpattan,
s egy facipő röppen ki rajta át a
hólepte, orosz vakvilágba
(Hólepte, orosz)
Végezetül, hadd zárjam idézettel soraimat. Egy olyan – látszatra kis – verset másolnék ide, amely, megérzésem szerint, teljes egészében visszaadja és tükrözi Lackfi János emberi és költői természetét, amelyről jelen írásomban csak szilánkjaiban volt módom beszélni. Valószínű, hogy maga a költő sem sejti (még), mennyire belesűrűsödik ebbe a költeménybe mindaz, amiről és ahogyan ír, gondolkodik, érez. Etűdnek tűnik az élet sodrában, mégis benne van már az egész kötet szimfóniája: miniatűr filozófiai tétel, esztétikai viszonyrendszer, a test és lélek kettős üzenete, amely dolgozatomnál jobban és élesebben megvilágítja mindazt, amiről szólni akartam:
Ha teli kád mélyére meríted
fejedet, vízinövényként
összegubancolódik körülötted
ezerféle nesz, nem tudod,
benned korgott-e egy ajtó,
vagy pár emelettel lejjebb egy gyomor,
autó tüsszentett-e az utcán,
lefolyóból ki zongoráz,
a szomszéd lány, a rádió?
Így hát külső és belső szerveid
halmaza a világ, összefüggsz
mindennel, és a kád fala
páncélod lesz, mint hátára fordult
galacsinhajtó bogár heversz,
de talpravergődsz csakhamar,
bolygónkat görgeted tovább
(Görget tovább).