SZERELEM MAMUSZBAN ÉS MEZÍTLÁB

Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák

avagy kit keresünk a másik arcában

Vérbeli kukkolóként előszeretettel nézegetem internetes ismerőseim, vagy akár ismeretlen szerelmespárok fényképeit. Más ez, mint az együttbulizós, puszipajtizós partifotók világa, ahol valamiféle erősebb mámor sodrában rendelődnek egymás mellé (alá?, fölé?) fiúk és lányok, és egy görbébb este végén gyakorlatilag bármi megtörténhet. Két olyan ember körül, akik tartósan felvállalják egymást, képződik valamiféle burok, létrejön egyfajta mágnesesség. Akármilyen ócska minőségű képen pózolnak a tengerparton, egy kocsmában, a Sagrada Familia vagy éppen a Dunakanyar előtt, a kép aurafotóként képes visszaadni valamit ebből a kisugárzásból. Egy plusz egy hirtelen több lesz, mint kettő. Vagy úgy több, hogy kevesebb… Mondjuk újra eggyé olvadnak, már ha hajlunk az androgün-elméletekre… „És e csomó folyton visszakivánja helyét” – magyarázza Janus Pannonius frivolan puzzle-elméletét, mely szerint a konkáv nőiből vétetett konvex férfiúi szerv egyszerűen az őt megillető „vájatba” törekszik. Ugyanakkor nem az erotikára gondolok, amikor holmi erőtér jelenlétét vélem felfedezni ezeken a bensőséges fotókon. Benne foglaltatik persze az is, de mint az együvé tartozás egyik erős köteléke.
Viselkedéskutatók érdekes dolgokra jöttek rá a párkapcsolatokkal kapcsolatban. Közhely, hogy az ellentétek vonzzák egymást, a fecsegő ember gyakorta hallgataggal, rendmániás a káoszkedvelővel, kocka műszaki a laza bölcsésszel, szürke egyéniség a tiritarkával keveredik együvé. Logikus, hiszen milyen izgalmas is felfedezni egy ismeretlen kontinenst, amelyben nem működnek az otthoni megszokások! Később aztán, mikor a kapcsolatban kezdjük otthon érezni magunkat, szeretnénk kinyújtóztatni lábujjainkat, akár egy kényelmes mamuszban, és éppen ezek a másféleségek válhatnak bosszantó tüskékké… Az igazi kaland ezeken az akadályokon átkelni, a túlparton ugyanis a szerelemnek mindig magasabb foka vár. Csak hát túl sokan, túl sokszor vérzünk el útközben, olykor újra kezdeni sem marad erőnk.
Meghökkentőbb az a morfológiai tanulmány, mely szerint az esetek döntő százalékában ki-ki a sajátjához nagyon hasonló arcberendezésű kedvest választ magának. Vagyis miközben társunkban a másfélét keressük, önmagunkat is szeretnénk fellelni benne. „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat” – írja le József Attila ezt a tükröződést, felokosítván minket, hogy a másik tükrében találjuk meg azt, ami igazán sajátunk.
Nemrég a Teremtés Könyvét újraolvasva ütött szöget a fejembe egy már unásig ismert, váratlanul mégis új fényben felderengő részlet. Isten látta, ugye, hogy nem jó az embernek egyedül lennie, ezért álmot bocsátott rá, és bordacsontját kivéve megalkotta az asszonyt. Alighanem innen ered, hogy a nő titkát szenvedélyesen szeretnénk minél inkább széjjelboncolni, meglesni. Azaz próbálunk minden erőnkkel ébren maradni, míg társunk létrejön. Nagyapáink a villamosmegállóban vadászták a szerelvényre fellépő hölgyek kivillanó bokáját, a mi nemzedékünk az internet kulcslyukán keresztül próbálja kilesni a mindig tovaillanó rejtelmet. Ott tévedünk, hogy ez a titok nem csupán az asszony sajátja, hanem közös osztályrészünk. Hiszen Ádám, nem lévén megteremtve, saját keletkezésének titkát sem láthatta, nem csak párjáét. Talán ez az emberszem nem látta keletkezés vonja varázskörbe a fényképmegosztó portálokra páros portrékat felpakolászó szerelmeseket. Vagy csak én öregszem.