TINIVÁMPÍRSZTÁROK PICASSO-MÁRTÁSBAN
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: CSAK ÚSZÓKNAK! (2012)
Reménybeli, majd kezdő szülőként határozott esztétikai elvek mentén mozogtam: krúdys nyakkendő-mellény, láncon lógatott zsebóra, esténként gyümölcstea kígyózó vércsíkjai áttetsző üvegteáskannában, séták hangulatos kapuboltok vagy bauhaus-formatervezett téglalap-házak között, pompásan megírt könyvek, francia újhullámos filmek, gótikus táblaképek a Nemzeti Galériában, Picasso-kiállítás Párizsban, afrikai törzsi művészet Brüsszel Gyarmati Múzeumában, meg persze a legjobb zenék bakeliten Bachtól, Beethoventől Coltrane-ig, némi illő alternatív beütéssel („a rakenról egy állat, veszélyesebb nálad”).
Sose gondoltam volna, merre sodornak az évek, töprengek el, miközben nyolcéves, legkisebb lányom ágyát bevetve elrendezem a takarót, egy színműanyagból szövött, roppant meleg, polar-csodát, amelyen hatalmas és bánatos (hatalmas bánattól csillagos seprőspillás-szemű), roppant élethű lófej látható. A kislány megveszekedetten vágyott rá, mi pedig beadtuk a derekunkat, soha nagyobb tragédia ne essék a családban. Egyszeriben végigfutnak fejemben a (mérsékelt számban, de mégiscsak) lakásunkba toppant és pottyant Barbie-babák, rózsaszín retikülök, vonagló Lédigagákkal teli Bravo-újságok, a lányszoba falain most is díszlő, utcára is kilátszó (véreres szemű, igézően sápadt és dögösen borostás) tini-vámpír-sztárfiúkák, a CD-lejátszóból bömbölő (gitár-szörtyögtetéssel rocknak álcázott) giccses Metallica-számok, földön kitekeredve heverésző, flitteres bóvlitrikók (deviszont rája van írva, hogy áj láv Nyújorker!)… Múltkor fejcsóválva vetettem a szemére valamelyik lányzónak, hogy eddig többet költött a zsebpénzéből ruhára, mint én valaha életemben. – Na, úgy is nézel ki! – hangzott a megsemmisítő válasz…
Összehajtogatom a trikót, és gondolatban végigszánkázom a már ezerszer bejárt elmélkedés útját. Volna, ugye, az embernek holmi esztétikai érzéke, mi szép és mi bóvli, mit célszerű gyerek (és egyáltalán: emberlény) szemén-fülén beengedni az agytekervények rendszerébe, és mit felesleges. Nem holmi elitizmus ez, hiszen tudjuk mi pontosan, hogy a legjobb filmek és legizgalmasabb focimeccsek előtt-után-szünetében úgyis megbombáznak egy hamisítatlan bélbolyhos reklámmal a mágikus bifidus esensis (halleluja!) gyönyöreiről, és a színes buborékocskákról, amelyek olyan festőien és felszabadultan gyöngyöznek a feszülő manökenhaskó belsejében, mintha a pukizásnál nagyobb és közáhítatnak örvendőbb élmény nem is lenne a földtekén. „Reklámok erdején vezet az ember útja”, ahogy ma mondaná Baudelaire, lépten-nyomon belefutunk plazákba, celebekbe, toptenekbe, negédes dizájnba, tocsogós zenékbe. Mindez hozzánk tartozik, korunk hordaléka, lényünkbe épül, pórusainkon át húsunkba ivódik, mint a belélegzett benzingőz meg az ételekkel együtt benyelt adalékanyagok. Kórboncnokok tanúsága szerint lassabban is bomlanak manapság a holtak, amennyi tartósítószert eszünk. Húsunk örök életét valamennyire már sikerült biztosítani.
No de legalább amikor mi választhatunk, nem jobb lenne tiltó listára helyezni a felesleges szennyet, áthúzatni a folyóvizet lakásunk Augiász-istállóján, és kipucolni a trágyát, amelyet a Fogy. Társ. and Cie bikái termelnek szakadatlan, mintha ők is bifidus esensist kosztolnának? Létezik a kérdésre egy pedagógiai célzatú nemleges válasz: nem, mert ha radikálisan tiltok valamit, ezzel felértékelem, és megvonom a kölöktől azt a tapasztalatot, hogy bizony, a legdivisebb cucc keltette boldogság illékony, a tárgy pedig ócska lesz holnapra, s persze a rá áldozott anyagiakat is elkezdi sajnálni az ember. Adódik azonban egy (szintén nemleges) érzelmi válasz is: mi fontosabb vajon, az, hogy lakásunk minden csücske a mi ízlésünket tükrözze, vagy hogy gyermekeink kikísérletezhessék saját útjukat? Szeretem-e őket jobban annál, amennyire saját szellemi integritásomhoz ragaszkodom, hajlandó vagyok lemondani erről-arról (jó dolgokról is!) értük?
Hohó! Szóval az erélytelen atya nemcsak belemegy, hogy utódai szellemi moslékon nyammogjanak, de még meg is ideologizálja lagymatagságát a szeretet szent nevében! Nos, ennél furmányosabb ez a szeretet-dolog, hiszen ezekkel az engedményekkel csapdába is csaljuk a gyerekeket. Véleményünket nem rejtjük véka alá, így pontosan tudják, hogy csakis rájuk való tekintettel mentünk bele egyes kompromisszumokba, igazságérzetük tehát azt diktálja, hogy előbb-utóbb viszonozzák a gesztust. Fiam szobájából hosszas kereskedelmi rádiós periódus után Chopin összes keringője szűrődik ki. Kamasz-lázadó rocker-lányom két AC/DC-lemez között szendén ül a billentyűk előtt, és önszorgalomból menüetteket gyakorolgat. Könyvek tűnnek fel azoknak a kezében, akik gutaütést kaptak a legapróbb iskolai kötelező olvasmánytól, s a betű szagát is megutálták tőlük. A Barbie-arzenál ismerősökhöz vándorol, hadd örüljenek szerencsétlen porontyok (lenéző szájbiggyesztés). Lady Gaga egyik napról a másikra ócska ribanccá változik, lányunk lelkesen elemzi a tátott szájjal figyelő kicsiknek egy videoklip olcsó, tudatmanipuláló trükkjeit: az iskolában hallott róla lebilincselő előadást.
És persze ezekkel a búvópatakszerű visszaigazolásokkal korántsem ér véget a szeretet körmönfont oda-vissza játéka. Hiszen nem csak ők tanulják meg tisztelni, mérlegelni a mi ízlésünket (hej, de nehezen kivárható folyamat…), hanem mi is próbáljuk elfogadni, hogy bizonyos, számunkra nagyon fontos dolgok az ő szemükben feleslegesnek tűnnek. Esetleg kiszerettek a leleményes Magyar Népmesékből. Esetleg nem kenyerük a hangulatos barokk zene. Esetleg unják egynémely művészfilm vontatott ritmusát. Esetleg mi jövünk rá, hogy Shakira rekedtes hangja roppant izgalmas. Esetleg elismerjük, hogy a méreg-árban mért Converse-tornacipők közt vannak nagyon jópofán dizájnosak. Esetleg kiderül, hogy egy merésznek tartott szemfesték vagy ruhadarab remekül áll valamelyiküknek.
Szóval tanulgatjuk tanulgatni egymást. Míg a világ világ, s még három nap.