TRISZTÁN HASCSIKARÁSA
Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák
Holtig szeretem Izoldát, hiába mondja, hogy ő nem Izolda, hanem Zsanett, értsem már meg, és szálljak le róla, szeretné a mobiljára felvett Justin Bieberjeit hallgatni. Áhítattal felelem néki, hogy hallgasd csak álomi zenédet, ó, szívem királynéja, addig nosza, hadd csodáljam égi ábrázatodat. Ábrázat a francokat, mondja bűvös hangján Izoldám, és hozzáfűzi, hogy hatalmas gyökér vagyok, mármint én és nem ő. Kapok egy taslit Géza bácsitól, amiért nem a tábla felé fordulok, de miként fordulhatnék, mondd, ó barbár idegen, midőn szépem viasznál halaványabb orcája két paddal mögöttem sugárzik? Hála minden angyalok seregének, Izolda nem kap taslit, mert kék szemével oly bájosan pislog, hogy Géza bá meglágyul, még a fülhallgató zsinórját sem veszi észre a hosszú, aranyszőke hajzat alatt, azt hiszi, a törtekkel való szorzásra bólogat oly lelkesen szívem úrnője.
Kísérletezem mindenféle bájitalokkal, hogy szívét elfordítsam attól a nyálképű lovagtól, kinek posztereivel tele van a szobája, amit onnan tudok, hogy halált megvető bátorsággal felkapaszkodtam a tetőtéri ablak szirtfokára, és megpillantottam Úrnőm alakját, amint a körmeit lakkozza halványlilára. Átszellemülten szívtam az ablakon kiáramló édes acetonszagot, de a kutyájuk addig ugatott, amíg ijedtemben le nem kalimpáltam a tetőről, és vérző lábbal át nem ugrottam a kerítésen. Mit számít azonban néhány karcolás az állhatatos kebelnek! Érzeményeim hőbbek maradtak, mint valaha, pedig tudom, hogy az óceánon átkelve kedvesemet el kell kísérjem, hogy a gyűlölt Marke király hitvese legyen. Marcival spanok voltunk, amíg szemet nem vetett Izoldára, ám most lelkemben titkos gyűlölet zsarátnoka támadt, hiába veszi ki a kezemből anyukám a könyvet, és csap rá vele a fejemre, mondván, hogy tisztára meggárgyulok ezektől a lovagregényektől, menjek inkább vissza sportolni, az egészséges.
Nem voltam fociedzésen, mióta a szerelem forró tengere hánytorgat éjt-nappal, nyüzsgő utcákon és magányos nyoszolyámon. Inkább a vívást gyakorlom egy léccel a kertben, párbajban kell elveszejtenem életem megrontóját, Marci királyt, már tisztára széjjelszurkáltam a mosógépes kartondobozt, amire felfestettem őt. Sajnos Izoldát hiába itattam meg a büfében vett bájitallal, pedig magam csepegtettem bele az otthon kikísérletezett esszenciát, melyből előtte magam is ittam. Én rögtön éreztem a hatást, még szerelmesebb voltam, mint annak előtte, Izolda azonban csak vécére járt sűrűn, óráról is kikéredzkedett, azt mondta, elrontotta a gyomrát. Ez csak mellékhatás, de később nekem is elkezdtek iszonyúan csavarodni a beleim, félek, elrontottam valamit, pedig a recept az éjféli harmaton szedett békanyál kivételével teljesen hiteles.
Most itthon fekszem lázasan, állítólag Izolda is hiányzik, de tudom, hogy miattam való bánatában, és míg hasfájástól fetrengek komor fekhelyemen, magam előtt látom őt, amint beront szüleim kastélyának kapuján (megvesztél, fiacskám, ez neked kastély?), szenvedélyesen átöleli haldokló kedvesét, mármint engem. Méltóságteljesen feltűnik Marke király is, és ünnepélyesen megbocsát nekem, ám én ezt nem hallom, végsőt hörgök, Izolda meg ájultan borul fagyos tetememre.