ÜGYESKEDŐK BÉKEIDŐBEN
Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák
Ha éppen nincs kéznél elnyomó, megteszi az állam is a maga törvényeivel: őt kijátszani a mai napig nagy dicsőség. Amikor közeledik az adóbevallás határideje, a magyar emberek szélsebesen szerződéseket kezdenek írni baráti körben. Az egyik elad a másiknak harminc széket, a másik négy asztalt, és mind a ketten vesznek három-három szekrényt egyik-másikuk sógorától, aki a maga részéről négy asztali lámpát vásárol szélsebesen. Ezek az apró költség-növelések, melyek leírhatók az adóalapból, a magyar embert megelégedettséggel töltik el, képe felderül: ma is sikerült túljárni az őt sanyargató állam eszén! Így telnek azonban a hétköznapok is. A magyar ember autójának műszaki vizsgája lejárt, ezért át kell vizsgáltatnia a kocsit. A vizsgaállomáson megkérdezik, ugye, nem a Közlekedési Minisztériumtól jött? A magyar ember természetesen sosem a Közlekedési Minisztériumtól jön, ha ellenőr lenne véletlenül, akkor pláne nem vallaná be. A szerelők csak azért kérdezik, mert ezt a kocsit így nem lenne szabad átengedni, de van mód rá, hogy okosan elintézzék az ügyet. És elintézik okosan, a papírokat hibátlanul kitöltik, a magyar ember meg ad borravalót rendesen. És bízik benne, hogy kocsija a műszaki alkalmatlanság ellenére sosem áll fejre, ilyesmi mindig csak másokkal történik, és a hírekben lehet róla hallani.
Ha a magyar ember távolsági busszal utazik, a sofőr kacsint, és felszálláskor megkérdezi, adjon-e jegyet. Ha nem kell, akkor természetesen olcsóbb lesz a fuvar. A sofőrök ezért telefonon figyelmeztetik egymást, ha ellenőr száll fel a buszra. Ilyenkor a jármű megáll, aki nem kapott jegyet, előre mehet a vezetőhöz, és kap egy minimális szakaszra szóló bizonylatot: még így is mindenki jól jár. Úgyhogy az ellenőrök mindig mindent rendben találnak. A vízvezetékszerelő, az asztalos, a kőműves, az ács mindig kétféle árat mond, az olcsóbb számla nélkül, a drágább számlával értendő. Aki kellően rátermett, nem köteles maga cementet-sódert venni, betont keverni vagy kevertetni, elég, ha szól valakinek, aki szól valakinek, aki leszállít egy kis „ügyes betont”. Az ügyes beton egy több tonnás betonkeverő belsejében utazik valamelyik épülő bevásárló központ vagy sokemeletes ház felé, ahol a rengeteg köbmétert, ugye, elég nehéz pontosan számon tartani. Úgyhogy a betonkeverők időnként megállnak itt-ott, egy kicsi beton véletlenül leborul az udvarra, a házigazda pedig pár bankjegyet nyom a sofőr kezébe. Ha valaki résen van, és megfelelően széles az ismeretségi köre, mindig szerezhet egy kis „kamionról leesett” ezt-azt, vám- és adómentes cigarettát, szeszesitalt, műszaki cikket, ruhát…
A magyar ember még a fogásznál, a fodrásznál vagy a kutyakozmetikusnál is választhat, számla nélkül, olcsóbban kéri a tömést, koronát, frizurát, nyíratást vagy számlával, drágábban. Két teherfuvarozó mesélte, hogy (összefogásban az erő!) együtt egészen komoly mellékjövedelemre tudtak szert tenni, cégük tudta nélkül. Levitték az árut a két teherautóval vidékre, s mivel visszafelé üresen kellett jönniük, az egyik kocsi vontatórúdra vette a másikat, a megmaradt benzint pedig gumicsövön kiszívták a tankból, és szépen eladták.
Az ügyeskedés nemcsak magánemberek között, hanem hivatalos ügyekben is működik. Elvégre a hivatalokban is csak magánemberek ülnek, igazságtalanság lenne éppen őket kihagyni az egész országot behálózó ügyeskedés-láncolatból! Így aztán hallani olyan önkormányzati beruházásokról, melyeknél a pályázás feltétele, hogy a költségek bizonyos százaléka visszacsorogjon a pályáztató hivatali vezetők zsebébe. A magyarországi pártok általában kígyót-békát kiabálnak egymásra, de ha helyi ingatlanügyletekről van szó, remekül megértik egymást, és fel tudják szeletelni a kis közös tortát. A piszkos ügyek csak akkor pattannak ki, ha az egyik fél úgy érzi, megrövidítették, kevesebb vagy cupákosabb rész jutott neki a prédából. Hogy a derék népnek nem jut belőle, az mellékes, elvégre akit megválasztottak, az már a kiválasztottak körébe tartozik. Így aztán mendemondák szerint jó pénzért lehet kapni építési engedélyt, vállalkozói igazolványt, vagy akár a mozgássérült-parkoló használatára jogosult igazolványt. Budapesten sok-sok luxuskocsi parkírozik a fogyatékosoknak fenntartott helyeken, a sofőrök remekül leplezik számos mozgásproblémájukat, a felületes szemlélő hosszú combú szöszi cicababáknak vagy kigyúrt, kopasz erőembereknek látja őket, de ez nyilvánvalóan optikai csalódás. Őket nevezték el egy kabarészámban „érzelmi fogyatékosoknak”. A magyar ember egyik barátja korábban villanyszámla-leolvasóként dolgozott, és azt mesélte, hogy nem a villanyórát megbütykölő, visszaforgató vagy gombostűvel megállító szerencsétlen nyomorultak okozzák a cégnek a komoly veszteséget, hanem az újgazdagok, akik játszva kifizethetnék a szauna vagy a medence elektromos fűtését, de nehogy már ki kelljen dobniuk ezt a sok lóvét az ablakon, inkább illegálisan ráköttetik a wellness-részleget a felsővezetékre. A legvagányabb betyár kétségkívül az volt, aki pályázott a magyar adóhatóság grafikai arculatának megtervezésére, és mellesleg megsúgta, hogy számla nélkül, feketén olcsóbban megcsinálja…
Magyarország előkelő helyen áll a nemzetközi korrupciós lajstromon. Egy remek humorista megjegyezte: sikerült ezen a listán kicsit kevésbé előnytelen pozíciót kivívnunk. Nem kevésbe került, de megérte.