Lackfi János | UTOLSÓ VERSSOROK

Add adományodat az év legrövidebbre
Szabott, zord napjain, hintsd Feledés vizét
Zöld ággal homlokom barázdáira szét,
Altasd szegény szemem, szűnjön a nátha cseppje.
Irgalom, Istenem, adj hát álmot, s helyette
Ne eméssz engemet. Inkább létem tüzét
Oltsa pestis, s a láz szítsa százféleképp
Elapadt véremet ereimben kerengve!
Jaj, százszor boldogok vagytok ti, állatok,
Fél évig föld alatt, odúban alszotok,
Érzéket bóditó mákonyt ti sosem esztek!
Én ettem, ittam is feledtető levét,
Nyersen, párolva bár, salátának, köretnek,
Hűs álom mégsem ül az én szememre még.

Ház és gyümölcsös és kert itt marad bizony,
Mester-metszette szép tálad hagyd itt, s a tálcát,
Dalold elvesztedet, miként zengi halálát
Ama hattyúmadár kanyargó partokon.
Már elvégeztetett: lepörgött guzsalyom,
Itt éltem, nevemet babérral koronázták,
Száll tollam, égi jel. Távol világ, csalárdság,
Mely lenn nem egy nemes elmét hálóba fon.
Boldog, ki sosem élt, még boldogabb, ki megtér
Honnan jött, semmibe, s boldogabb mindeneknél,
Ki új angyal leszen Úrjézus oldalán,
Porhüvelyét pedig, mellyel Végzet, Szerencse,
Sors játsztak egykoron, rothadni levetette,
Teste nem kötözi, lélek lesz már csupán.

UTOLSÓ VERSSOROK

Közzétéve: 2014. 12. 08.

Kategória: Műfordítás