VILÁG-MODELLEK MORZSÁLÓDÓ BESZÉDBŐL

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk

Lackfi János József Attila-díjas író-költő-műfordítóval Osztovits Ágnes beszélgetett

Azt még értjük, hogy amikor költői pályára lépett, nem költő édesapja vagy édesanyja nevével akart elindulni. De nem tudjuk, miért választotta a Lackfi nevet?

– Álnevemet először is filológiai okokból koholtam, hiszen a névazonosság miatt összekeverhettek volna édesapámmal, s egy már létező irodalmi „márkanévre”, ugye, legalábbis tiszteletlenség rátelepíteni újabb műveket. A „junior” pedig, ugye, még csak-csak elmegy baseballban vagy ha amerikai elnöknek készül az ember, de irodalomban nemigen jöhet szóba. Valami ismeretterjesztő lovagos könyvből választottam a Lackfi nevet, kissé romantikus hevülettel, ma már nyilván nem erre voksolnék. Akkoriban persze krúdys mellényt hordtam, keresztben ezüstlánccal, azon ruszki órával, meg persze nagyapáim ruháit. Később összefutottam egy igazi, történelmi Laczfival, aki, ha látatlanban is, hiszen nem olvasott tőlem egy sort sem, elnézően rábólintott választásomra. Azóta kicsit úgy érzem, van rá „hivatalos” engedélyem. Persze ezt a nehezen kiejthető, középkori alakot sokáig csak irodalmi célokra használtam, magánemberként maradt a régi nevem, ám ebből számos bonyodalom adódott. Például rengetegszer hatalmaztam meg magamat, mint önmagammal egy háztartásban élő unokatestvéremet, hogy felvehessem a saját honoráriumomat. Aztán persze a gyerekek is kezdték kínosan érezni magukat, amiért nem az apjuk nevét viselik. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, igazságügy-minisztériumi engedélyt kértem, végigkilincselgettem mind a hét-nyolc kerületet, ahol születni, házasodni és gyermeket nemzeni voltam képes, továbbá a TB-t és más magas hivatalokat, és most már szemétszámla is csak elvétve jön a „régi” nevemre. Egyetlen helyen, az adóhatóságnál nem volt soha gond abból, hogy egy Lackfi nevű alak sötét üzelmei után is befizetem az adót… Az irodalomra visszatérve: pályám elején nagyon örültem, hogy vadonatúj nevem elrejt egy kicsit, mondhatni lackfiságom az én Bakonyom. Sok szerkesztő tartott nekem nagy-nagy fejtágítást a művészet lényegéről, én meg somolyogtam a bajszom alá, mert otthoni pletykákból tudtam egyet s mást az illető prédikátor viselt dolgairól. Aztán mikor kiderült a turpisság, nem egy ember a fejét csóválta, hogy: nahát, ezt mondanom kellett volna! Én pedig örültem, hogy a legtöbb helyen nem úgy kopogtattam, mint apuka-anyuka fiacskája, és mire szélesebb körben lelepleződtem, már valamelyes ismertségre tettem szert, úgymond a saját erőmből.

– Mi hozott otthonról? Mennyre tekinthető életrajzi műnek a Halottnéző című regénye?

– Hálás vagyok szüleimnek, Mezey Katalinnak és Oláh Jánosnak, amiért „normális”, azaz mérsékelten művészi-művészkedő gyerekkort tölthettünk két (egyébként képzőművész) testvéremmel egyetemben. Édesapám kényszerpályán cselgáncsedzőként tevékenykedett, ez eleve szerencsésen „földhözragadt” sport, a szó szoros értelmében: a legfontosabb, hogy állni tudjon a lábán az ember, hogy jó helyen maradjon a súlypontja, és akkor legyőzhetetlen. Persze az ellenfél arra törekszik, hogy ebből az egyensúlyból kibillentsen, és nekem is az a célom, hogy őt kimozdítsam a sajátjából. Nagy párbaj ez, nagyon mélyen belém idegződött, finom sport. Hasonló súlyponti elem volt a családban egyébként, hogy nyulakat, galambokat, tyúkokat tartottunk, zöldséget, gyümölcsöt termesztettünk, vagyis vidékies természetközelben éldegéltünk Máriaremetén, a főváros peremén, mely környék nem a mai Rózsadomb II. volt még akkor, hanem afféle joviális külváros, fusizó szakikkal, sramlizenével, hamisítatlan gulyáskommunista idillel.
Éppilyen meghatározónak bizonyult az is, hogy gyerekkoromban nagyon természetes dolog volt otthon az írás, az olvasás, akár a hangos olvasás is. Az, ahogy apám odalép a könyvespolchoz, leveszi Berzsenyit vagy Shakespeare-t, és félhangosan, kicsit deklamálva, a lejtést kiemelve mormolni kezd. Természetesek voltak a nyilvános fellépések, vidéki felolvasások is, ahová szüleim magukkal vittek. Így vált nyilvánvalóvá, hogy a művészet nem epilepsziás görcsben rángatózás és földöntúli extázis, hanem nagyjából rendjén lévő napi tevékenység. Az egész lakás úszott a kéziratokban, felbukkantak itt is, ott is, ha pedig már nem kellettek, rajzolhattunk a hátukra, mi, gyerekek. Láttuk a javításokat, az újabb gépeléseket, jártunk írógépszerelőnél és cincáltuk az elhasznált tintaszalagokat. Életszaga, anyagszaga lett az irodalomnak, főként mikor a rendszerváltás nyüzsgésében szüleim útnak indították a Remetei Kéziratok című családi-baráti folyóiratot, melyet a szó legnemesebb értelmében vett amatőrizmussal mi állítottunk össze, korrektúráztunk, vittünk a nyomdába, sőt, mi terjesztettünk és postáztunk. Egyedülálló vállalkozás volt a maga nemében, csak a Levendel-Horgas házaspár ma is viruló, remek Ligetjét lehet felhozni további példának.
Mindeközben a Georgi Dimitrov elvtárs nevét viselő általános iskolába jártam, itt értek az első szerelmek (állandóan szerelmes voltam), az első zenei és nagy olvasmányélmények. A Halottnéző valóban önéletrajzi indíttatású regény abban az értelemben, hogy gyerekkorom vidékét, figuráit akartam megírni benne, sőt, némi változásokkal egy akkori nyaralásom naplójának pár oldalnyát is beépítettem. Ha viszont arra kell felelnem, mennyi a könyv valóságtartalma, azt mondanám: ötven százalék emlékezés, ötven százalék hazugság. S persze csak merem remélni, hogy sikerült igazat hazudnom, ahogy a jó irodalom teszi mindenkor. A valóság bizonyos elemeit az irodalmi hatás, az élmény intenzitása és a történetszövés miatt változtattam meg: egy csomó sztorit kisajátítok, ami nem is velem történt meg, más eseteket pedig írói fantáziával megtoldottam, frappánsabbá, komorabb vagy vidámabb tónusúvá tettem, ahogy a nagy egész megkívánta. Édesapám például egyáltalán nem halt meg, hál’Istennek a mai napig jó egészségnek örvend, ezzel szemben a könyv végén jól sejthetően öngyilkos lesz, mert ez a műből és a Kalapos Ember kitalált figurájából így következik logikusan. Végül is mindannyian akkor növünk fel, ha apánk-anyánk bizonyos értelemben meghal a számunkra – és valaki idegenként, más emberként születik újjá. Mondhatni mikor már nem szüleinktől függve, nem az ő akaratuk szerint vagy annak ellenére cselekszünk, hanem úgy, ahogy jónak látjuk, kívül a tőlük kapott logika körén, magunk képességéből, belátása szerint. Nagyon remélem, hogy a gyermekeim számára ebben az értelemben meghalok én is hamarosan, hiszen fiam már tizenhét éves, és jó lenne egy más minőségű kapcsolatban újjászületnünk egymás számára. Talán túl fennkölt szavak, de hiszem, hogy így lenne rendjén.
Aztán még valami fontos a regény kapcsán: néha az ember egyszerűen elfelejt dolgokat, nem emlékszik rájuk. Bosszantó dolog, hiszen közben úgy érzi, a gyerekkori pillanatok elevenen ott élnek benne, bármely pillanatban feltámaszthatóak. No, itt kap észbe az író-én: Jónás Tamás barátom felszabadító tanácsára jöttem rá, hogy voltaképp nem restaurátor, hanem szobrász vagyok. Mindegy, mi volt, hogyan volt – az a régi világ most és csak most kezd létezni a papíron, hitelességét nem a dokumentum-szerűség adhatja, hiszen kit érdekel, mi is történt voltaképpen, és ugyan ki ellenőrizhetne holmi „tényeket”. Más az, ami számít, nevezetesen a könyv öntörvényű belső rendje. Ha erre ráeszmél az ember, nagyon megkönnyebbül, és egy időre, a következő depresszív rohamig megmenekült az írással és az önfeltárással járó kétségbeeséstől. Tudatos szintje továbbá a Halottnézőbeli „füllentéseimnek” a sok irodalmi kikacsintás, amikor a könyv huszadik századi magyar realitása átdöccen valami másba, és sitty-sutty egy orosz háborús regény, egy indiánkönyv vagy egy francia romantikus kaland kellős közepén találjuk magunkat. Az irodalom ugyanis mindig is igazi bunker marad búvóhely, párhuzamos világ, rizikó nélküli, mégis veszélyes terep.

– Szülei az erősen népi kötődésű Kilencek csoportból indultak. Ön besorolhatatlan költő, egyszerre urbánus és népi. Helyesebben itt értelmüket vesztik a régi kategóriák. Ez alkati kérdés, vagy tudatos döntés eredménye?

– Mondhatnám nagyképűen, hogy büntetőjogi, no meg erkölcsi felelősségem tudatában így döntöttem, de ez nem lenne igaz. Sokkal inkább az irodalmi életnek erre a szegletére pottyantam, itt eszméltem, valahol középtájt, és máig úgy érzem, itt kell helytállnom. Nyaranta lejártunk Somogy megyébe, Nagyberkibe, ahol apám gyerekeskedett, megérezhettem zsigerből, milyen a paraszti környezet, és összetoldozhattam ezt a tapasztalatot az otthon szakmányba olvasott Veres Péter-, Szabó Pál-, Tamási Áron, Sinka István-, Móricz Zsigmond- vagy Tatay Sándor-művek ismerős terepével. Nem beszéltem tájszólásban, de tudtam utánozni, és bizony környékünkön, Hidegkúton is láttam akkoriban jó pár fejkendős nénikét, kalapos bácsikát, akik mintha valóságomnak erről a szintjéről léptek volna le éppen.
Ugyanakkor ott volt lakásunkban tízezer könyv, Csehov, Scott, Verne, Dickens, Hugo, Balzac és a többiek, akiket már nem kellett hegymászó módjára meghódítanom, mint apám vidékről felszármazott nemzedékének, sokkal inkább természetes pertu-cimboráimnak tekintettem őket. A család másik ágáról zsidó származás és polgári kultúratudat kettősét kaptam észrevétlenül. Nagyanyám, aki kertész volt amúgy, de három-négy nyelven olvasott, nem csak barackot cipeltetett velem a víkendtelkéről, hanem az Operába is vett nekem bérletet, zenei adottságaimon túl nyilván ez is belejátszott, hogy hőstenornak (mi másnak?!) készültem egy ideig, gimnáziumi éveim alatt. Az egyetemen Lator László szemináriumán, ugyanilyen közvetlen és természetes módon elsajátíthattam az újholdas költői nyelvet és tudást, műfordítói próbálkozásaimat a nagyszerű Vajda András segítette, és nem utolsósorban hallgathattam Kenyeres Zoltánt, akit gyerekkorát a nagy nyugatosok társaságában töltötte, és akihez Kosztolányiék, Somlyó Zoltánék verseiről írtam szakdolgozatomat is, doktorimat is.
Helyzetemet a sokszor két pártra szakadó mai irodalmi közéletben mi sem jellemezheti jobban, mint hogy egy csoportos vidéki fellépésen, szinte véletlenül, úgy ültem le az asztal közepe táján, hogy tőlem balra a népiek csoportja, jobbra pedig az „urbánusok” foglaltak helyet – az egyik oldalon népdalt énekeltem a jócskán italos társasággal, a másikon Rilkéről társalogtunk. Mondják, egy fenékkel két lovat ülni nem könnyű mulatság, de számomra természetes, hogy az egyetemen, tanárként éppúgy foglalkozzunk Csoóri, mint Petri verseivel, nem is beszélve Tolnai Ottóról vagy Markó Béláról.

– Az irodalmi háborúság javában folyt indulásakor, de önt mindenütt jól fogadták. Az ÉS-től a Holmiig, a Kortárstól a Hitelig szívesen közlik írásait. Verseit, tárcáit. Úgy érzi, nincs értelme a háborúskodásnak, s ez csupán nemzedéki kérdés volt? Hogy a jó vers önmagában diadalmaskodhat?

– Örülök, hogy mindkét oldalról sok elismerést kapok, és érzek némi enyhe gyanakvást is olykor: én vagyok a nem kóser pali, aki a barikád mindkét oldalán mer járkálni, sőt, azt hiszi, vagy legalábbis úgy tesz, mintha azt hinné, nincs is barikád. Ennél azonban erősebb az a sok szeretetteljes, baráti gesztus, amivel mindkét oldalról a kollégák elismernek. Úgy érzem, magamat tagadnám meg, ha „lecsatlakoznék”, politikai csatározásokban vennék részt. Becsület csak egy van, és rettentő könnyen besározódik az ember. Egyébiránt meg valóban azt hiszem, hogy a jó versnek nincs párttagsági könyve: ha igazán hazaféltő – egyben ostorozó is – ha igazán nemzetszidalmazó, egyben kétségbeesett is – ha igazán istenes, már-már istentelen – ha igazán ateista, szinte hívő, és így tovább… A háborúskodásnak, hogy nyersen fogalmazzak „van értelme”, mégpedig hatalmi és pénzügyi: mindkét politikai oldal „pénzcsapjai” és pozíciói (szerkesztőségei, kiadói) körül általában apáink, nagyapáink nemzedéke ül, akik megtanultak törésvonalak mentén bozótharcolni. Érthető hát, hogy a fiatalok, ha érvényesülni akarnak, beállnak a hadrendbe, és így a front majdnem változatlan marad. A politikai meggyőződéssel persze semmi baj, nekem is van civilként, de úgy érzem, nem szabad ilyen mulandó szelekre bízni műveink vitorlását. A közéleti hovatartozás nem ront, nem is javít az esztétikumon. Úgy tapasztalom, olvasóim nem a szavazócédulák függvényében keresik írásaimat.

– Rengeteget fordított és fordít. Mire tanítja a világirodalom? Milyen helyzetben van ma a költészet?

– A világirodalom nagyon keményen megtanít az alázatra. Mondjuk nemrégiben, Montrealban együtt olvastunk fel egy new yorki költővel, bemutatkozott, Daniel Shapironak hívták, én pedig megörültem, hogy hurrá, Amerika rengeteg költőjéből épp egy olyannal találkozom, akitől pár verset olvastam. Mikor ezt az ujjongást megosztottam vele, elkomorulva mondta, hogy alighanem nevesebb kollégájára, David Shapirora gondolok, vele szokták összetéveszteni. Hasonló eset volt, mikor Kertész Imre Nobel-díjának híre hallatán a boltokban Kertész Ákos könyvei is elfogytak. Ezért tartom röhejesnek a kánongyártásokat, pöszögő kis elméletfaragásokat arról, ki a mértékadó, és ki nem az. Egy-egy kánon jó, ha húsz évig kitart, nevek árfolyama kúszik le és fel, szinte évről évre. Amúgy is rengeteg a kitűnő szerző, és nagyon esetlegesek a marketing-csatornák, amelyeken át eljutnak az olvasókhoz. Az irodalmi szövegek nem csak a nagy, hivatalos csatornákon közlekednek, sokszor inkább úgy kelnek át a határokon, mint hajdan a tehénnek álcázott, kofferbe bújt, tengeralattjáróba rejtőzött NDK-sok: az egyiknek sikerül, a másiknak nem. Ezért is nagy élmény, ha mondjuk egy apró franciaországi falu költészeti fesztiváljára három-négy év után visszatérve az egyik ott segédkező, nem kifejezetten irodalmi ínyenc fiatal odafordul hozzám, hogy az a bizonyos vers „a vízcsappal”, na, az máig nagy kedvence. Vagy mikor egy kedves matematika-tanárnő közli velem, hogy Belső emigráns című „haza-versemet” mindennapi útravalóként hordja kézitáskájában. Vagy mikor honlapom „Versgyár” című rovatába, ahol az olvasók témáit „dolgozom fel”, olyan ötletek érkeznek, amelyek teljesen az én látásom szerint lettek „kihasítva” a világból. Ekkor érzem, hogy érdemes dolgozni, az üzenet átment.

– Életrajzában ott szerepel, hogy öt gyermeke van. Tudatos vállalás volt? Varga Domokoson kívül nem nagyon tudunk irodalmárt, aki sok gyerekkel büszkélkedik. Egy költőnek, mint mondják, nyugalomra van szüksége. Hogyan találta meg a nyugalmat? Mit köszönhet feleségének? Gyerekversei és ifjúsági regényei arra utalnak, hogy a gyerekek ihlető források is. Mondana erre példát?

– Gyermekeink elfogadása persze vállalás, de ami még ennél is fontosabb, ráhagyatkozás Arra, aki az élet adója. Mert persze a szülők csinálják-csinálgatják (scinálják, ahogy a zseniális Weöres írta) a gyereket, de életet a semmiből nem tudnak kreálni, azt csak kapják (a sajátjukat is), cserépedényben, óvakodva viszik, adják tovább. Ha úgy vesszük, a kettőnk családjának matematikai átlaga ez az öt gyermek, hiszen Juliék heten voltak, mi hárman. Sokan, akik ismertek nyegle, nagydumás fiatalembernek, meglepődnek, nem nézték volna ki belőlem a pátriárkát. Hát nem is vagyok az a szó hagyományos értelmében: semmi ősz szakáll, semmi bölcsködés. Játszótársa szeretek lenni a gyerekeimnek, fociban, röpiben, pingpongban, szóviccekben, miegymásban. Feleségem, Juli, az első gyermekünket várta, mikor az egyetem nagyon nehéz, tanulós művészettörténet szakára felvételizett, és az ötödikkel hasában diplomázott. Elképesztő agya van, hogy ezt így meg tudta csinálni, nekem biztos beletört volna a bicskám. Mindkettőnk szülei dolgoznak a mai napig, afféle rohanó nagyszülők tehát, könnyen össze lehetne számolni, hányszor lehetett rájuk bízni a gyerekek közül akár egyet-egyet is az elmúlt tizenhét évben. Ebben-abban persze lehetett számítani rájuk, de e tekintetben magunkra voltunk hagyatva, s mindent kettesben tapasztaltunk ki. Aminek jó oldala, hogy buktatókkal-kitérőkkel-ügyetlenkedve ugyan, de úgy neveltük fiunkat és négy lányunkat, ahogy azt mi elképzeltük. Az egyetemen eleinte hol én voltam délelőttös, és Juli délutános, hol fordítva. Aztán, ahogy engem egyre többen találtak meg munkával, Juli egyre többet vállalt itthon, őrült nagy munkát végzett s végez a mai napig. Én persze igyekszem segíteni, hiszen mindig dühített és taszított a „macsó” típusú férfi, akinek méltóságon aluli a „női munka”. Az oroszlánrész mindenképp Juli érdeme.
Gyermekeim természetesen hatnak rám, a Bögre család életét feldolgozó két verseskötetem például az ő izgalmas, mindennapi kalandjaikat foglalja össze. Amúgy is sok-sok technikát lestem el tőlük és alkalmazok írásaimban. Családi meséinkben léteznek visszatérő figurák, így például Kövér Lajos, amíg a zuglói Kövér Lajos utcában laktunk, és közös képviselőnk egy elképesztően terjedelmes figura volt. Tíz évre rá a mese előmászott tudatom mélységes bugyrából, és könyvtestet öktött. Feleségem találta ki legkisebb lányomnak, Ágnesnek a Lapályi Lánykát, ő az ablakunk alatt elterülő Zsámbéki-medence szántóföldjein lakik. Nem lennék meglepődve, ha belőle is könyv lenne egyszer. A történetek alapja itt a Vízművek kicsi házikója, mely afféle technikai helyiség csak, de rendes sátorteteje, ajtaja-ablaka van. No meg egy eldobott rongybabát is láttak séta közben a lányok odalenn: így születnek a házi mítoszok.

– Noha az irodalmi élet szinte minden fontos eseménye a fővárosban játszódik, ön mégis „bejáró”? Miért Zsámbékon telepedtek meg? Miért Piliscsabán vállalt tanárságot?

– A Budagyöngye környékén laktunk, majd Zuglóban, utóbb hatan éltünk lift nélkül, negyedik emeleten, negyvennyolc négyzetméteren úgy, hogy nekem az otthonom egyben a munkahelyem is. Szerencsére nem zavar a gyerekzsivaj, egyszerűbb kérdésekben még válaszképes is vagyok munka közben. Mindamellett a zsúfoltságot úgy tudtuk enyhíteni, hogy vettünk egy kicsi házat Zsámbékon, azóta is itt élünk, és nagyszerű közösségre találtunk. És a kulturális esemény is rengeteg, Nyári Színház, Jazz Open, napfordulós ünnepek, vagy éppen a Márton-napi felvonulás és a Templomtéri Búcsú, melyek szervezése éppen feleségem érdeme. 1996 óta tanítok Piliscsabán, és bár kezdetben a tanítás nem volt terveim között, nagyon örültem a lehetőségnek. Kisebb-nagyobb hullámhegyek-völgyek után most éppen nagyon élvezem a tanítást, nem utolsósorban azért, mert Vörös István kollégámmal ötödik éve elindítottuk a Kreatív Írás Programot, ahol szépírást oktathatunk, olyasmit, amihez talán a legjobban értünk.

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanáraként milyen szerepet játszik az ön életében a hit?

– Hitemnek nem annyira az egyetemhez van köze, mint inkább személyes életemhez. Gyerekkoromban nem neveltek kereszténynek, épp csak meg lettem keresztelve a forma kedvéért, volt, aki még lebeszélni is megpróbált az istenhitről, kevés sikerrel. Tizennyolc évesen, feleségemmel a házasságra készülve tértem meg, lettem katolikus. Persze örülök, hogy az intézmény, melynek oktatója vagyok, nevében legalább keresztény szellemet képvisel, és remélem, hogy a cserkészes stréberkedés és a túl világias „szakmázás” szélsőségei között meg lehet találni a szűk ösvényt, amelyen ma egy bölcsészkar hőzöngés, szégyenkezés és kisebbségi komplexusok nélkül katolikusként haladhat. Diákjaim és kollégáim egy részén örömmel fedezem fel ennek a habitusnak a „tüneteit”.

– Janus Pannonius sorára – Hívő ember költő nem lehet – -sokan rácáfoltak már. Ön is? Milyen viszonyban van Istennel? Szokott beszélgetni vele? Van kedvenc ünnepe?

– Nem tudom, költő mi lehet, mi nem lehet (valószínűleg a jó Janus se tudta sokkal inkább, csak vagánykodott, mint akkoriban ez a humanisták között dívott), kicsi korom óta él bennem valamiféle ösztönös Isten-ismeret, hiába is hadakoznék ellene. Se szent, se próféta nem vagyok, de hitem mindennapi táplálék. Ez érzelmi szinten az Istenhez tartozást jelenti, folyamatos belső párbeszédet, olykor bűntudattal, máskor bizalommal, hol több fájdalommal, hol több örömmel. Ami gondolkodásomat illeti, nos, a világ keresztény szemmel gigászi puzzle, melyet élete hosszan rakosgat ki az ember, mégis mindig maradnak az emberész számára hiányzó darabok. Sokszor megoldok egy-egy részletet, aztán hirtelen borul az egész. Az Istenben nem hívő ember világnézete nyilván ugyanígy összedől egy-egy adott pillanatban, már ha hitetlenségét kellő mértékig komolyan veszi. A hit számomra ez a dinamika, egyensúlyi állapotok létrejötte és széthullása, artistamutatvány a cirkuszi kupolában. Lelki olvasmányok is kellenek mindehhez, azok nélkül nem kap táplálékot, nem fejlődik legalább valamelyest spirituális lényünk. Gyakorlati szinten pedig ott van a minden esti imádság a gyerekekkel, a saját fohászok és hálaadások, a vasárnapi és ünnepnapi misére járás, az ádventi, böjti, nagyheti készület – ilyen kiemelt pillanatfüzérekben érezheti úgy az ember, hogy a szertartások „átöblögetik”, kipucolják, kezd végre hasonlítani valódi, Isten által megálmodott önmagára. Persze a hegyekkel, ahogy Márquez fogalmazott a hírnév kapcsán, az a baj, hogy nem elég megmászni őket, tudni kell róluk leereszkedni is. Úgyhogy megint jön a hétköznapok harca, persze a Gondviselés sok-sok jelétől támogatva. Aki nem hittel éli életét, nyilván azt mondja, ezek elszigetelt, jótékony véletlenek csupán. Jacques Philippe francia lelkiségi írónál olvastam, az ejtőernyő létezéséről csak az szerez tudomást, aki ki is nyitja. Aki nem bontja ki a hitét, az ugyanúgy zuhan, mintha nem is lenne ilyen jellegű csomagja.

– Még fanyar iróniával megírt tárcáiból és verseiből is süt az emberek iránti szeretet és megértés. Jól érzi magát a világban?

– Azt kell mondjam, elég jól. Sok sületlenséget, mi több, rengeteg gonoszságot lát az ember a világban, de én az emberekben nem azért hiszek, mintha valami rettentő jók lennének (elég saját magunkba nézni mélyen, s már elfog az iszonyat!), hanem mert Isten hisz bennük. Irodalom-szakmai alapon megfogalmazva ugyanezt: nagyon élvezem a világot, a történeteket és apró motívumjátékokat, égi és földi helycseréit és összeolvadásait, a légiességeket és a bumfordiságokat. És nem utolsósorban szeretem a szóval való munkálkodást, azt, hogy a látott minták alapján világ-modelleket építhetek morzsálódó beszédből.

– Milyen a viszonya hallgatóival? Nem terhes a szeretetük és ragaszkodásuk? Nem vesz el az alkotás elől túl sok időt a tanítás, a fiatalok elindítása? Mi a legfontosabb útravaló, amit adhat nekik?

– Ha őszinte akarok lenni, időnként felmerül bennem, milyen remek lenne szabadúszni, minél többet írni, minimumra redukálni az órákra készülést, tanítást. Anyagi megfontolásokon túl éppen diákjaim szeretete, személyes visszajelzései teszik, hogy mégsem szánom rá magam a nagy ugrásra. Jó látni bontakozó embereket, jó velük együtt alkotni, hiszen egy igazán remekbe szabott egyetemi órán mintha valamiféle (talán nem is olyan mulandó) mű jönne létre, megfogalmazódik valami úgy, ahogy még soha, sehol. Hogy mit adhatok nekik, azt talán ők tudnák megmondani, én a mozgékony szellemet és a közvetítés készségét tartom fontosnak, azt, hogy a bölcsész valóban „mediátor” legyen, azaz révész, aki valamely értéket megpróbál átvinni másoknak a túlpartra, legyen bár újságíró, tanár, kutató, népművelő, titkárnő vagy marketing-szakember.

– Nagyon fiatalon jutott országos hírnévre? Mit szeretne okvetlenül megírni? Kinek a költői pályáját tekinti példának?

– A megírandóknak se szeri, se száma, dolgozom nagyregényen, több gyerek- és felnőtt-versesköteten, mesejátékon, drámán, animációs filmforgatókönyvön, sokféle műfordításon, tanulmányon, egyperceseken egyaránt. A(z irodalmi, tehát viszonylagos) ismertség pedig jóleső dolog, ha nem kétes üzelmekkel szerzi az ember. Igyekszem nemigen csalni-lopni-hazudni többet, mint amennyit a könyvlapon kell, hogy az olvasó valóságnak higgye azt, ami valójában csak betű. Persze nem szabad azt se hinni, hogy a hírnév feltétlenül örökké tart és önműködő. Jöhetnek szűk esztendők, és addig is dolgozni kell. Költőként Kosztolányi és Weöres Sándor a két példaképem, mindketten rengeteget munkálkodtak, nagyon sok műfajban. Szeretnék én is dolgozni, míg csak „az égi s ninivei hatalmak”…

– Ha újra kezdené, ugyanezt az utat járná be?

– Ha a nénikémnek kereke volna, ő lenne az omnibusz, mint tudjuk… Ellenben megbánni nem bántam meg semmit, csak a magam elkövette hibákat. Ha még egyszer neki lehetne/kellene rugaszkodni, igyekeznék a mostaninál nagyobb odaadással, másokra odafigyeléssel élni. Bár e tekintetben most is, napról napra meg kell próbálni megújulni.

(In Mit ad Isten? – Vallomások hitről és életről, Heti Válasz kiadó, 2009)