ZSIRÁF

Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák

A szemközti parasztháznak döntött létra szétálló lábaival, elcsempült fokaival, szakasztott úgy fest, akár a galériatulajdonosom, Kátay úr keresztbe fantáziacsíkos nyakkendői. Kátay urat szeretem, Kátay úr után kicsi seprűvel-lapáttal kell járni, hogy összeszedje az ember a sok hülyeséget, amit beszél, de Kátay úrnak befolyásos barátai vannak, Kátay úr el tudja adni a képeimet, no meg a mások képeit is. Kátay úr még a szemközti ház kertjében legelésző, billegő fejű tehén lepényeit is jó áron el tudná sózni, szerencsére nem azzal kereskedik, hanem képekkel, az én képeimmel. No meg mások képeivel, de a lényeg, hogy az én képeimet el tudja adni, és nem kell tehénlepényt velláznom, mint a szemközti házban lakó tatának, hanem festhetek büdös vegyi festékekkel, amelyek kimarják a nyálkahártyámat – állandóan mosnom kell az orrom, és krákogok, alig érzek szagokat. Nem tudom, a tehénlepényt vellázni kell-e vagy lapátolni egyébként, ebben elbizonytalanodtam, de abban nem, hogy Kátay urat akkor is elviselem, ha úgy kell összevellázni utána a hülyeséget. Akkor is, ha egy-egy kiállítás-megnyitón vigyorgó feje alatt úgy járnak ujjai fel-alá a nyakkendő művészien elcsempült csíkjain, mintha valami őrült majom szaladgálna a szemközti parasztház létráján, vagy ahogy Kátay úr hosszú nyakán liftezik fel-alá a gigája. Kátay úr a maga nemében zseni, én őt ezért szeretem. Meg nem mellékesen azért, mert zsenialitása abban nyilvánul meg (és ebben egyúttal ki is merül), hogy képeimet eladja olyan bankároknak és üzletembereknek, akiknek irodájában szintén halomban áll az összesöpretlen hülyeség, mert a titkárnőcskéknek aztán nincs ehhez seprűjük-kislapátjuk.
Festeni jöttem, magamba szívni a harsány ingereket, vásznaimat átitatni a jó levegővel, mint egykor az impresszionisták, igaz, nem sok jó levegőt szívtam, mióta megjöttem, jószerivel még ki sem pakoltam, ecsetjeimet elő sem szedtem, palettámat fel sem állítottam, az egész hóbelevanc ott a sarokban, ahogy letettem. Csak a fiamnak vett csillagásztávcsövet szereltem össze, arra rögtön szükségem lett, de nem a csillagokat nézem vele, ahogy azt előzőleg romantikusan elképzeltem. Igen, ez volt a kiindulás, végül is nyár van, kicsit az asszonyra hagyom a gyerekek gondjait, menjenek le apósék telkére, pihenjék ki magukat, én is kipihenem őket, kipihenjük egymást és önmagunkat. Fürkészem a csillagokat, mert anélkül, ugye, nuku művészet. Persze megengedhetem magamnak, hogy egy ideig ne nézzem a csillagokat, tudok is csuklóból képeket festeni, de egy idő után hiányozni kezd a csillagok enyve, habarcsa, kovásza.
A harsány ingerek és a csillagnézés helyett maradt az üveges bor és a távcső, az üveges bor tömegbor, elszoktam tőle, de köznapi öblögetésre nem rossz, kellemesen nyers, nem túl tömény, a távcsőből pedig most éppen egy hatalmas tehénfej néz rám. Állkapcsa szakadatlanul őröl, pillái valószerűtlenül hosszúak és szőkék, szeme kidülled, kancsalít, tekintete most egyenesen belefúródik a távcsőbe, azon keresztül a szemembe. Létezik a levegőn keresztül egy olyan alagút, amelybe belefűzve ez a tekintet a távcsövön át az agyamba fúródik: ez a tehén LÁT ENGEM. Erős ingerek kellettek, falusi ízek, na tessék, itt egy tehén, és lát engem, mindjárt komótosan beballag a szobába, és szól az öregnek: „Hé, itt a szemközti házban az, aki festőnek mondja magát, csak egy kukkoló”. Kortyolok az üveges borból, de közben nem tévesztem szem elől a tehenet, hárslevelű – nem a tehén, a bor. A palack nyaka hosszú, ha igaz lenne Linné elmélete az állatok fejlődéséről, néhány generáció alatt ennek a tehénnek is egzotikusan megnyúlhatna a nyaka, olyan formájúra, mint a létra, mint a borospalack. Annyi kellene csak, hogy a földön ne találjon füvet, csak a fákon lombot, és akkor mindig a nyurgább nyakú egyedek élnének legtovább, amelyek magasabbra tudnak nyúlni a lombért, bizonyára így alakult ki Kátay úr nyaka is, egyre magasabbra nyújtogatta táplálékért, ahogy kapaszkodott felfelé a társadalmi ranglétrán, melyet nyakkendője is jelképez, Kátay urat nem ezért szeretjük, de szeretjük.
Nem a tehenet kukkolom ám, szomszédom viselkedése vonja magára a figyelmemet, ha már népi témára vágytam, ugye, itt van rögtön a szomszéd tata, nem is az, hogy a nép fia, hanem hogy napi kétszer-háromszor felmászik azon a létrán, odafönn marad egy-egy órácskát, aztán meg lecsámpázik a kitaposott papucsában, sárga pikkelyes sarkaival, errefelé a pedikűr nincsen szokásban, nem mintha én járnék pedikűrre. Mindennap feljegyzem az idejét, amikor az öreg felmászik a létrán, meg amikor lemászik, a nap kel ekkor, nyugszik akkor, a bácsi mászik ekkor, ereszkedik amakkor, egyelőre semmi matematikai rendszert nem találtam a dologban. A rejtély kulcsa talán a padláson lelhető fel, valami vidéki munka, mondjuk cséplés, de ki csépel ma már, és ha igen, miért a padláson, ráadásul sosem láttam, hogy bármit hozott vagy vitt volna, csak a mozgó, hegyes öreglegény-farát meg a koszos, kitérdelt nadrágjait, látszik, hogy asszonykéz régóta nem ügyködött ezeken a ruhadarabokon.
Megtapasztaltam, hogy nem a padláson van a kutya elásva, mármint a rejtély kutyája, nem igazi kutya, ez afféle képes beszéd, ahogy a képeim is beszélnek különben, a képeim roppant beszédesek. Kátay úr le is fordítja a beszédüket a hülyék nyelvére, Kátay úr anyanyelvi szinten beszéli azt a nyelvet, nem szép dolog lehülyézni a megrendelőimet, Kátay úr ujjai közben fel-alá járnak a nyakkendőjén ábrázolt társadalmi ranglétrán, ahogy ezekben az üvegekben is fel-alá jár a bor, mindaddig, míg ki nem ürülnek. A csámpás létrafokokon doboló szívvel küzdtem fel magamat a múlt éjjel, a mobilommal világítottam, de hiába sertepertéltem a sötétben, öreg rokkákat és petróleumlámpákat találtam, meg felismerhetetlen rendeltetésű mezőgazdasági eszközöket, az egyik sarokban némi penészes krumplit. Nagy láda fekete-fehér Film Színház Muzsika is állt ott persze, tele régi színésznőkkel, Anna Moffo, Raquel Welch, Claudia Cardinale, régóta nincs asszony, ugye, a háznál, de ez túl egyszerű megoldás lett volna a rejtélyre. Beleszagoltam a sötétbe, fülledt fecskefészek-szag, már ha a fecskefészkeknek van szaga, a kínaiak állítólag azt is megeszik.
Aztán óvatlanul felrúgtam egy rakás régi keserűvizes-üveget, a nyurga nyakú palackok jobbra-balra borultak nagy csörömpöléssel, mint a tekebábok, lentről krákogást hallottam, dobogó szívvel ugrottam a padláslejáróhoz, majdnem le is zuhantam a létrán, jól lehorzsoltam a bokámat, pizsamám térde is kiszakadt. A létrán csüngtem még lihegve, mikor kivágódott az öreg ajtaja, de csak a sötét ásított bentről, villanyt se gyújtott. Rettegtem, hogy megszólal a mobilom, ilyen tájban szokott hívni a nejem. A tata kiköpött egyet, pizsamájába kotort, és hallgattam a vizelet zubogását a füveken, talán a tehénlepényeken, én legalábbis aztán beleléptem egy méretesbe, később sokáig pucoltam a talpamat.
Azért tovább jegyezgetem a létra napközbeni forgalmát, az öreg az imént ereszkedett le odaföntről, csodálkozom is hát, mikor mintha újra érkezne valaki, látom a papucsot, a pikkelyes sarkot, a csontos fart. De ha feljegyzéseim szerint nem mászott fel senki, hogy lehet ez? Hogy kerül újra fel a tata, mikor már egyszer lenn volt? És jön bizony valaki megint odafentről, pont ugyanolyan bácsika, lassan egész hadsereg kerekedik belőlük, vajon fenn voltak már az este is, végignézték téblábolásomat a sötétben? Tele van velük az udvar, nem hiszek a szememnek, rácsimpaszkodom a háromlábú távcsőre, és fel is borulok vele együtt, felborulnak körülöttem a hosszúnyakú, visszaváltatlan borosüvegek is, mint a tekebábuk, néhány össze is törik persze, csak a festőkezem össze ne vágják, gondolom, és zuhanok, mintha egy létráról esnék lefelé.